Kedves Naplóm!
El tudtam volna viselni, hogyha érettségi után nekem is abból állt volna az életem, hogy délben kelek, medencés partikra, roadtrip-re, horgászni, bulizni, vacsizni járok a barátaimmal, néha beugrok egy piercingre, csináltatok egy tetoválást, a 45 fokban kis szandiban meg földig érő ruhácskában a szőke hajamat felcsavarva, mint egy igazi amerikai tinilány, beugrom egy starbucks-ra vagy egy shake-re a városba az aputól kapott terepjárómmal. Fotózzuk magunkat a tengerparton, ami csak párszáz kilóméter otthonról, az iPhone-unkkal, és teleposztoljuk a facebook-ot, hogy lássák az emberek. Szörfös boltban eladóként dolgozunk, nulla tapasztalattal frissen a gimiből, mert kint csak az számít, hogy jól nézz ki, meg felismerj egy számológépet, és egyébként sem várják el, hogy diplomád legyen.. Na ez az ami nekem nem jutott. Alapvető különbségek vannak az itt és az ott mentalitása között, a mi javunkra, és az bosszant, hogy ez pont fordítva mutatkozik meg a gazdasági helyzeten. Mert amíg én itthon azért tanulok, és akarok diplomás lenni, hogy ha felnövök megtehessem mind azt amit ők most, ők semmit nem tesznek, és élik az életüket, tisztára mint a Hills-ben.
Ha nem tudnám, hogy bevándorlóként kint, ugyanúgy senki lennék semmivel mint itthon állampolgárként, már rég kimentem volna. És amíg eljutok oda, hogy megtehessem, hogy hétvégén kiugrom a szerelmemmel, vagy anyuval meg hugival Miamiba szétnézni, addig még sokszor és sokáig kell még kínkeservesen vért izzadnom az álmaimért.
Bárcsak valaki azt tudná mondani, hogy "Ne szomorkodj, megéri."